Lennék koszos babaarcon szétmázolt nevetés.
Lennék rózsaablakodban galambnyi remegés.
Lennék hazatért macskád talpán az út pora.
Lennék esőleső utak árnyék-vándora.
Lennék asztalodon foltos terítőd csipkéje.
Lennék mélységes kút-lelked versbehullt igéje.
Lennék fehér bűntelenség, lennék a vétség.
Lennék szürke: az egyensúlyt megtartó kétség.
Lennék egyetlen versed is, rímtelen, örök.
Lennék tizenhét szótagba záródó köröd.
Sáros határban szalad a szekér,
város zajából menekül a fény,
sávos határban arany az idő,
sugaras örömöt rád ölelő.
Tágas mezőkön elakad a szél,
fészek falához lapul, aki fél.
Kókadt virággal felesel a nyár,
aki bújt, a ki nem, hazatalál?
a csend ölén a fák alatt
levéltenyérbe fény akad
és ring a fény mint cseppnyi gyöngy
és benne ring az ég s a nap
Hinta lendít, mintha titka lenne,
vinne engem, mintha szárny emelne,
ringna lelkem, rajta méz lebegne.
Minden hinta verset érdemelne.
Minden versem tőle igaz lenne,
mindegyikben az ég énekelne,
halkan, szépen, mintha közel lenne,
földhöz kötött lelkem szállna benne.
mint csészébe ragadt málló teafilter
égre száradt szennyes papírpép a nap
égszín porcelán kopott peremén most
olvad szét az utolsó earl grey-pillanat
most olvad szét és nem marad utána
más mint keserű íze karcos savaknak
ráncos felhők tarajos ólom-ölében
tejopál ringásba szavak ragadnak
tejopál ringásban fészkel a bánat
gyöngyöt dúdol köré égi fa ága
valami mozdul - halk suhogása rubin -
s csókot ejt az ébredő cyber-világra
szűrt fény-határban
csipke-kemény kontúrban
kolibri lebeg
míg megjön a vers
faragnék gyöngyöt.
beszórnék vele
minden göröngyöt.
gyöngyökön járna,
gyöngyöt nevetne,
nálam maradna,
talán megszeretne.
