túl

mézet csorgat hajnali ég
édes csókban ébred a fény
lélek reszket mozdul a vér
álma rácsán most szökik át

mézben mosdat hajnali fény
édes csókban ébred a vágy
reszket a teste szótlan kér
álma határán téged vár

mézként olvad teste ha ég
édes csókban robban a fény
álom reszket lobban a vér
part ha hívja majd hazaszáll

Gyerekségek III.

Johanna első levele

(amelyben megosztja elárvult szíve bánatát)

Iskolába járok. Ennyi.
Ír, olvas, számol, énekel.
Óra van. Van még: tanár(ok)
Nincsen: rét. Nincsenek virágok.
Nincsen búvó patakocska,
templomdombon kis padocska.
Tábla, kréta, székek – kemények.
Elszállnak mind a remények.
Délután, ha hazaérek,
se lepkefogás, se semmi
hóka-móka, kergetőzés…
Tanulással van vesződés.
Nem vidám iskolás lenni.
Nagyi, ha tudsz, ments ki innen!
Meghálálom én, szavamra.
Ölel unokád: Johanna

A zegészjó világ

Johanna dala

Ha jó vagyok, az nem túl izgi énnekem.
Beláthatod, rém-uncsi úgy az életem.
Döntöttem, én ezentúl végleg rossz leszek,
és hogy neked ez ízlik-e, arra én teszek.

Elárulom, a jó kislányok mind buták.
Mi érdekli őket? Kencék és szép ruhák.
De árkot ugrani egy se' jön énvelem...
Mondhatom, tiszta viccesek, reménytelen

ugri-bugri népség, nem úgy, mint a Soma,
vele a játék mulatság, nem ostoba
széptevés. Szövetségben állunk mi ketten -
masnik, loknik ágyő, végleg eltemettem

mindent ami fodros, rózsaszín, vagy édes.
Ha megszólítalak, hangom kicsit érdes,
szemtelen vagyok, sok balhéba bevesznek,
s bandavezérnek holnap a fiúk megtesznek.

Anyu előtt titok csak, ott más a pálya.
Hah! Én vagyok anyukám kicsi leánya.
Ebből kifolyólag elmondok pár imát,
Otthon fejtetőn áll a zegészjó világ.

valami

(Zsoltnak)

valaki rád figyel
valaki rám is
valamit rád akaszt
valamit rám is
van ahol hurok leng
van ahol koszorú
valahol valaki
szüntelen szomorú

Ház a térkép szélén

Kis fehér ház.

Ez is elmúlt.

Az ígéret,

A föld szaga,

Dáliák...

(Sóvárgások hídja)

Az otthon,

A találkozás... -

Mese.

Nincs mit várni.

Te következel.

Ha volnál...

Lennék koszos babaarcon szétmázolt nevetés.
Lennék rózsaablakodban galambnyi remegés.
Lennék hazatért macskád talpán az út pora.
Lennék esőleső utak árnyék-vándora.
Lennék asztalodon foltos terítőd csipkéje.
Lennék mélységes kút-lelked versbehullt igéje.
Lennék fehér bűntelenség, lennék a vétség.
Lennék szürke: az egyensúlyt megtartó kétség.

Lennék egyetlen versed is, rímtelen, örök.
Lennék tizenhét szótagba záródó köröd.

Múlásban

Sáros határban szalad a szekér,
város zajából menekül a fény,
sávos határban arany az idő,
sugaras örömöt rád ölelő.

Tágas mezőkön elakad a szél,
fészek falához lapul, aki fél.
Kókadt virággal felesel a nyár,
aki bújt, a ki nem, hazatalál?