valami

rémséges hajnal
pocsolyák jég-tükrében
opál fény motoz

egy gondolat

lennék út, madár
lábnyom a hóban, vagy fa,
ahol fészket rak.

a gyermek 1.

léggömböt markol
de szél lenne leginkább
legszebb álmában

.

a gyermek 2.

illatos réten
pillangót kerget reggel
éjjel csillagot

.

nem szólok nem szólsz 
kihűlt teát kortyolunk 
nincsen benne méz

Gyerekrajz

Ez itt a házunk, ez itt a rét,
ez itt magas fűben margarét`,
ez itt a meggyfa, ez itt akác,
ez itt a rejtek, hol megtalálsz,
ez diófa, fészket ringató,
ez szélfodros szoknyában a tó,
madárhang ez itt, meg napsugár,
virágkehelyben egy kis bogár,
ez itt kerítés az út felől,
fakapu szárnya kidől-bedől,
ez a kiskert, benne sok virág:
napra nevetők, meg dáliák,
ez kutyaház, ez itt madárlak,
ez a titkos, hol mindig várlak,
hajlós fűben sétáló macska,
ez pinceháton szélkakaska,
mennyi minden fér egy rajzra el,
ez borostyán, ez meg vadszeder,
ez anya, ez itt egy kisgyerek,
egymásnak vidáman intenek,
más már nincs, sietni kell megint,
domb mögött a nap is búcsút int.

életidegen 1

zacskóba kötött
kutyakölyök keresi
a gazda szagát

egynyári virág
riadt kék pillantását
némán tűri el

tévedéseim 
hídján át is tefeléd 
kerestem utat


Georgia O’Keeffe: Lake George (1922)

virágmintákat 
hímez csendben lelkemre 
ünnepnap anyám

test és lélek

átvérzett rajta
mint puha gyolcs kötésen
tegnapi lőtt seb

rémséges fagyok 
karjában virágszépet 
álmodik a hó

a kisháznak nincsen ablaka 
benne lakik az éjszaka 
kertjében madarak dalolnak 
arról mit nem hoz el a holnap 
mi holnapután sem jön el 
arról semmi sem énekel 
néma fénytelen csillagok 
látják hogy a szobában vagyok 
billeg alattam a szék 
a tűzhelyen ócska vizesfazék 
régi kopott szürke bádog 
poharakban a víz állott 
tegnap sem járt erre senki 
nem tudok én már kimenni 
kívülről zárták rám gondolom 
belülről kinyitni nem tudom 
a kisházban zongora fekete 
reméli hogy érti őt a zene 
játszana Chopin-t annak aki 
ha lenne bárki vagy valaki 
a kisházban éjjel vadak 
üvöltése repeszt falat 
holnap a gyertya végigég 
összenyom mindent a sötét 
parányi vetetlen ágyon 
forgolódik csöppnyi álom 
a falakon szürkészöld penészfolt 
régebben minden rész egész volt 
a kisház ma elhagyott kőhalom 
szétgurult kövek közt hallgatom 
számon kéri a mát a holnap 
kőarcú szelek dalolnak

túl

mézet csorgat hajnali ég
édes csókban ébred a fény
lélek reszket mozdul a vér
álma rácsán most szökik át

mézben mosdat hajnali fény
édes csókban ébred a vágy
reszket a teste szótlan kér
álma határán téged vár

mézként olvad teste ha ég
édes csókban robban a fény
álom reszket lobban a vér
part ha hívja majd hazaszáll

Gyerekségek III.

Johanna első levele

(amelyben megosztja elárvult szíve bánatát)

Iskolába járok. Ennyi.
Ír, olvas, számol, énekel.
Óra van. Van még: tanár(ok)
Nincsen: rét. Nincsenek virágok.
Nincsen búvó patakocska,
templomdombon kis padocska.
Tábla, kréta, székek – kemények.
Elszállnak mind a remények.
Délután, ha hazaérek,
se lepkefogás, se semmi
hóka-móka, kergetőzés…
Tanulással van vesződés.
Nem vidám iskolás lenni.
Nagyi, ha tudsz, ments ki innen!
Meghálálom én, szavamra.
Ölel unokád: Johanna

A zegészjó világ

Johanna dala

Ha jó vagyok, az nem túl izgi énnekem.
Beláthatod, rém-uncsi úgy az életem.
Döntöttem, én ezentúl végleg rossz leszek,
és hogy neked ez ízlik-e, arra én teszek.

Elárulom, a jó kislányok mind buták.
Mi érdekli őket? Kencék és szép ruhák.
De árkot ugrani egy se' jön énvelem...
Mondhatom, tiszta viccesek, reménytelen

ugri-bugri népség, nem úgy, mint a Soma,
vele a játék mulatság, nem ostoba
széptevés. Szövetségben állunk mi ketten -
masnik, loknik ágyő, végleg eltemettem

mindent ami fodros, rózsaszín, vagy édes.
Ha megszólítalak, hangom kicsit érdes,
szemtelen vagyok, sok balhéba bevesznek,
s bandavezérnek holnap a fiúk megtesznek.

Anyu előtt titok csak, ott más a pálya.
Hah! Én vagyok anyukám kicsi leánya.
Ebből kifolyólag elmondok pár imát,
Otthon fejtetőn áll a zegészjó világ.

valami

(Zsoltnak)

valaki rád figyel
valaki rám is
valamit rád akaszt
valamit rám is
van ahol hurok leng
van ahol koszorú
valahol valaki
szüntelen szomorú

Ház a térkép szélén

Kis fehér ház.

Ez is elmúlt.

Az ígéret,

A föld szaga,

Dáliák...

(Sóvárgások hídja)

Az otthon,

A találkozás... -

Mese.

Nincs mit várni.

Te következel.

Ha volnál...

Lennék koszos babaarcon szétmázolt nevetés.
Lennék rózsaablakodban galambnyi remegés.
Lennék hazatért macskád talpán az út pora.
Lennék esőleső utak árnyék-vándora.
Lennék asztalodon foltos terítőd csipkéje.
Lennék mélységes kút-lelked versbehullt igéje.
Lennék fehér bűntelenség, lennék a vétség.
Lennék szürke: az egyensúlyt megtartó kétség.

Lennék egyetlen versed is, rímtelen, örök.
Lennék tizenhét szótagba záródó köröd.

Múlásban

Sáros határban szalad a szekér,
város zajából menekül a fény,
sávos határban arany az idő,
sugaras örömöt rád ölelő.

Tágas mezőkön elakad a szél,
fészek falához lapul, aki fél.
Kókadt virággal felesel a nyár,
aki bújt, a ki nem, hazatalál?

ajándék

a csend ölén a fák alatt
levéltenyérbe fény akad
és ring a fény mint cseppnyi gyöngy
és benne ring az ég s a nap