egynyári virág
riadt kék pillantását
némán tűri el

tévedéseim 
hídján át is tefeléd 
kerestem utat


Georgia O’Keeffe: Lake George (1922)

virágmintákat 
hímez csendben lelkemre 
ünnepnap anyám

test és lélek

átvérzett rajta
mint puha gyolcs kötésen
tegnapi lőtt seb

rémséges fagyok 
karjában virágszépet 
álmodik a hó

a kisháznak nincsen ablaka 
benne lakik az éjszaka 
kertjében madarak dalolnak 
arról mit nem hoz el a holnap 
mi holnapután sem jön el 
arról semmi sem énekel 
néma fénytelen csillagok 
látják hogy a szobában vagyok 
billeg alattam a szék 
a tűzhelyen ócska vizesfazék 
régi kopott szürke bádog 
poharakban a víz állott 
tegnap sem járt erre senki 
nem tudok én már kimenni 
kívülről zárták rám gondolom 
belülről kinyitni nem tudom 
a kisházban zongora fekete 
reméli hogy érti őt a zene 
játszana Chopin-t annak aki 
ha lenne bárki vagy valaki 
a kisházban éjjel vadak 
üvöltése repeszt falat 
holnap a gyertya végigég 
összenyom mindent a sötét 
parányi vetetlen ágyon 
forgolódik csöppnyi álom 
a falakon szürkészöld penészfolt 
régebben minden rész egész volt 
a kisház ma elhagyott kőhalom 
szétgurult kövek közt hallgatom 
számon kéri a mát a holnap 
kőarcú szelek dalolnak

túl

mézet csorgat hajnali ég
édes csókban ébred a fény
lélek reszket mozdul a vér
álma rácsán most szökik át

mézben mosdat hajnali fény
édes csókban ébred a vágy
reszket a teste szótlan kér
álma határán téged vár

mézként olvad teste ha ég
édes csókban robban a fény
álom reszket lobban a vér
part ha hívja majd hazaszáll